Az élet útján

Gondolataim, tapasztalataim megosztása

Adakozás, jótékonyság

Elszomorító, amikor napról-napra azzal szembesülünk, hogy világszerte rengeteg a nélkülöző. Országunkban (is) egyre nagyobb szakadék tátong a magyar állampolgárok különböző társadalmi rétegei között. Azt gondolom, hogy a jótékonyság, segítség egy nagyon nemes cselekedet, bármilyen módon történik az. Egész fiatal gyermekkorom óta ha tehetem adakozok. Volt, hogy játékokat, könyveket pakoltunk össze és helyi szervezeten keresztül eljuttattuk a Vöröskereszt és egyéb segélyszervezetek számára. Szégyen, hogy kisgyermekeknek korgó gyomorral kell élniük napjaikat és sokan csak az iskolában/óvodában esznek. Szégyen, hogy télen nincs mit felvenni, mezítláb szaladgálnak az utcákon a csikorgós hidegben. Családok élnek fedél nélkül. Emberek fekszenek városok utcáin, parkokban, kitéve az időjárásnak, a "szerencsésebbeknek" pedig kicsi kalyiba jut. (Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy egy New Yorkban forgatott filmet láttam nagyon régen, és elborzasztott a kép, hogy az aluljáró rendszerében berendezkedve (is) élnek a társadalomból kivetett, vagy a lecsúszott emberek, a "vakond-emberek". Megrendítő sorsokat tár ekénk a dokumentumfilm, különböző személyek, erősen különböző történeteit. Többük ott bújik meg az országból való kitoloncolás elől.)

Az utóbbi években folyamatosan tettem ruhákat gyűjtő konténerekbe. Ha segítek, örömmel tölt el, tehetek valamit a jó szolgálatában. Nem egyszer kiakasztottuk Budapesten a kapuba a selejtezni kívánt ruháinkat és egy óra nem telt bele, már el is vitte valaki. Párszor adtam pénzt rászorulóknak, mind vidéken, mind amikor a fővárosban éltem. Van nem egy erőszakos fellépésű hajléktalan-kéregető, akik inkább félelmet keltenek, mint szánalmat. Sokszor nem a kéregetőé lesz az összekuporgatott összeg, hanem a maffia mozgatja a szálakat és sajátítja ki azt. Máig nem tudom, hol, mi történik valójában. Arra világosan emlékszem, hogy amikor bizonyos embereknek étellel szerettem/szerettünk volna segíteni, nem kérték csak a készpénz kellett volna. Ugyanakkor szembetűnő, hogy az átlag egyre jobban immunis a nyomor látványára, legtöbbször előzmények ismerete nélkül ítélkezik. Legelső találkozásom koldussal gyermekkoromban, Olaszországban történt, soha nem felejtem el a nénit, ahogy tartotta a kezeit-nem tudtam mit kezdeni a látvánnyal, de örökre a retináimba égett... Lehet, aki ma az utcára kényszerült, tegnap egyetemet végzett, vagy vezető beosztásban dolgozott, közismert művész, válás után fedél nélkül maradt, csőbe húzta a lakásmaffia és sorolhatnám tovább. Bármikor kerülhet ilyen helyzetbe az ember, semmi sem tart örökké. Ezek után is fogok segíteni, ha tehetem. Mert, ami nekünk a mindennapi életünk bármikor elérhető része, az a kicsi másnak épp az életbenmaradást jelenti.

Szállodák, vendéglátás

Aki nyitott az újdonságokra, vagy épp a régmúlt titkaira, akár szeretné "megízlelni" a bennünket körülvevő történelmet, környezetet, az idegen kultúrákat, kikapcsolódna, telelés-nyaralás alkalmával - itthon, vagy szerte a világban, előbb-utóbb utazásra adja a fejét. Több napos tartózkodás alkalmával meg kell szállnia, és ennie kell valahol... Néhány ehhez fűződő gondolatomat szeretném megosztani.

Külföldön és Magyarországon egyaránt jártam panziókban, hotelekben, fogadókban, hostel, apartman -vagy vendégházakban. Ami szembetűnő, hogy az ugyanolyan besorolású kategóriák között óriási különbségek vannak.

Étellel eddig nemigen volt problémám, talán azért, mert nem vagyok válogatós típus. Viszont, néhány helyen a kiszolgáló csapat hozzáállásában akadt némi kivetnivaló. Előfordult, hogy azt az érzetet keltette egy vidéki  kisváros kínai büféjében az arrogáns kiszolgáló hölgy bennem, mintha nekem kellene nagyon megtisztelve éreznem magamat azért, mert ő rendelkezésemre áll. Ugyanez megtörtént már a fővárosban is. Régebben, párszor dolgoztam egy bio éttermi kosztot áruló vállalkozásban, ahol a főnök nemhogy bemutatkozott volna-csak méregetett ahogy a pultnál álltam-, nem is köszönt, amikor oda kerültem. -Ezt, csak mint a "tisztelettudó" viselkedés kiábrándító példájaként... Spanyolországban egy világszerte elterjedt amerikai gyorsétterem személyzete nem beszélt angolul. Percekbe telt, amíg elő tudtak keríteni valakit, aki felveszi a rendelésünket. Ehhez hasonló bakik senkit nem tüntetnek fel jó színben. A piaci verseny eléggé kiéleződött ezeken a területeken is.

Sok vendéglátóipari egység vagy étkező (gyorsétterem, büfé, fogadó, csárda) asztalának tisztasága hagy/ott kívánnivalót maga után. Úgy látom, mintha egyes helyeken kevesebb energiát fordítanának erre a részre Magyarországon, mint 10-20 évvel ezelőtt. (Lehet, ez ország-viszonylatban is hasonló.) A mellékhelyiségekről ne is beszéljek. Megfordultam városban trehány, penészes csempéjű, áporodott levegőjű fogadóban; és kontrasztként, kis faluban, olyanban, ahol szinte enni lehetne a földről, annyira ügyelnek a tisztaságra. Fogadtatás: ég és föld.

A takarító és a szobalány sok országban már iskolaköteles szakma, bárki nem is végezheti az ezzel járó faladatokat, papír kell hozzá. Előfordult, hogy panasz alkalmával a tulajdonos/igazgató a teljes felelősséget a személyzetre hárította. Nagy részben nem a takarító a hiba fő forrása -ha igen, le kell cserélni-, ő csak a bűnbak. Mint mindenhol, ezeken a helyeken is a vezetőség a döntéshozó. Normális esetben folyamatosan képezi magát, naprakész, ő adja az utasításokat, amit a személyzet a -szobalánytól a recepciósig- legjobb tudása szerint teljesít. Ha bármilyen hozzá nem értő (mert takarítani, asztalt tisztítani sem tud mindenki) ember kerül be egy magasabb kategóriát képviselő helyre, sok idő nem telik bele és a színvonal lejjebb fog esni. Bárhol dolgozzon az ember, nem mindegy milyen a "fentről jövő", alkalmazott stílus, a motiváció, sem a fizetség- minden főnök olyan munkaerőt kap vissza, amennyi szívet-lelket, szeretetet sajátmaga fektet mások és az üzlete irányába. A fejlesztés fontosságának hagsúlyossága szintúgy igaz az épületek küllemére. Ha harminc-negyven éve alapítottunk egy vállalkozást nem biztos, hogy jó ötlet az elavultat fenntartani, az, ha nem korszerűsítünk semmit. Előbb-utóbb a vendégek szépen átszoknak barátibb minőségű szolgáltatásokkal, nagyobb lehetőségkkel felruházott, a kényelem és kiszolgálás szempontjából számukra legmegfelelőbb helyekre. Nem utolsó sorban, tapasztalataikat megosztják a környezetükkel...

Hoteliparban, vendéglátásban dolgozó embereknek  jó problémamegoldónak, tisztelettudónak, jó szervezőnek, empatikusaknak, jó kedélyűnek, rugalmasnak, kreatívnak, segítőkésznek, egyedinek, emlékezetesnek kell lennie, hogy lehetőleg visszatérjen újra a "látogató".

Van egy örökérvényű mondás a kereskedelemben, azt hiszem ez áthozható erre a területre, első tudnivalók egyike, amit az iskolákban megtanítanak. Így hangzik: "Mindig a vevőnek van igaza"; bővebben: legyen lehetőség a reklamációra.

Emlékek III. - Velence

 

Ahogy már említettem, szerintem az utazás a legjobb módja annak, hogy kikapcsoljunk, pozitív töltetű emlékeket gyűjtsünk. Ehhez a gyönyörű városhoz kötődő érzéseimet a javában tartó karneváli szezon miatt megosztom.

Valami furcsa vonzalom fűz a régi korokhoz: szobrokhoz, épületekhez, kastélyokhoz, palotákhoz, ugyanígy a letűnt korokat megidéző, csillogó kosztümökhöz, a misztikum ködében "életre kelő" maszkokhoz. Olaszország utánozhatatlan természeti és gasztronómiai adottságai mellett kifinomult művészeti örökségének köszönhetően mindannyiban bővelkedik.

Amikor az európai karneválokra gondolok, számomra a velencei az, ami a legelőször megjelenik. Kétszer jártam eddig a lagúnák városában, már az első találkozás meghatározó nyomot hagyott bennem, bár kisiskolás koromban történt. Emlékszem, iskolai csoporttal, tavasszal utaztunk, több helyet érintettünk. Első pillantásra elámultam a Szent Márk tér grandiózus méretén, megszámlálhatatlan galambján és meg is etettünk párat, méláztam az aranyban pompázó Dózse-palotán, a Sóhajok hídjának látványán, merengtem a sikátorok vizén sikló gondolákon, és gyermekfejjel nagyon élveztem az estébe nyúló hajókázást és a pizzaevést.

Ahogy növekedtem és egyre tágult a történelmi és földrajzi tudásom, utána olvastam temérdek ismeretterjesztő könyvnek, tudtam, hogy szeretnék még a későbbiekben visszatérni. A következő látogatásra pár évvel ezelőtt, a színpompában úszó februári forgatagban került sor. Elég hideg időjárást fogtunk ki, sokszor azért jóval enyhébb a tél, azonban az élmény és a felvonulás látványa kárpótolt a hűvösebb időért. Kellenek a hozzá hasonló helyek, találkozási pontok, mert a világ különböző országai, kultúrái képviselőinek olvasztótégelyeként funkcionálnak ezekben az időszakokban. Akik jelen vannak, mindannyian élvezik és kihasználják a rendezvény adta lehetőségeket. Természetesen beszereztem néhány relikviát, hogy gazdagítsam emlékeim múzeumát.

Emlékek II.

Mindaddig nem a kezelendő betegség kategóriájába sorolandó egy-egy (emlék)tárgy szeretete, amíg az a rajongás nem fordul át az irracionalitásba. Nem mindegy, hogy egy nyaralás alkalmával szerzett régen áhított "ereklyét" őrizgetünk, gyermekkorunk fontos eseményéhez köthető egy-két tárgyat vagy féltve óvunk minden felesleges kacatot, ami az évek alatt felhalmozódott. Lehetnek ezek papírok, levelek, számlák, ruhák, gyerekjátékok, de a legtöbb egészséges lelkületű embernél kiürülés után azonnal kukákba kerülő műanyagtégelyek, üvegek, csavarok, hasznavehetetlen, ósdi lomok. Ez inkább a kényszeres gyűjtögető besorolás, akiken legtöbb esetben csak drasztikus pszichológiai beavatkozással lehet segíteni. A tárgyakhoz való túlzott ragaszkodást kötődési magatartászavarral kapcsolatos pszichológiai problémaként említik. Többször láttam ehhez a betegséghez kapcsolódó műsort, -és ismerek hasonló problémával küzdőt- , elképesztő módon, kontrollálhatatlanul el tud fajulni az állapot, ha nem kezelik időben a probléma gyökerére visszavezetően. A konzultációk alkalmával kiderül, hogy legtöbbször valamilyen feldolgozatlan trauma (gyermekkori is) áll/hat a szokás hátterében.

Jópár ajándékba kapott és saját magamnak vásárolt tárgyat megőriztem az életem folyamán -a szükségtelenektől megszabadultam-, és kijelenthetem, hogy a legtöbbjükhöz csak kellemes emlékeim társulnak. Vannak olyanok közöttük, amelyeket kímélek, évekre elzárok és csak bizonyos alkamakkor veszem elő őket. Ilyenkor akarva-akaratlanul eszembe jutnak a hozzájuk fűződő ismeretségek, történések.

Időnként szükség van nagytakarításra mind az elménkben, mind a szekrényeink mélyén, mert sokszor csak így vagyunk képesek továbblépni egy-egy múltból kísértő, kellemetlen töltetű eseményen.

Üdvözöllek kedves olvasóm!

Hosszú ideje motoszkál bennem az ötlet, hogy indítsak egy oldalt, amelyben az ezredforduló embere életét érintő kérdések látnak napvilágot. Rengeteg egyéb téma is érdekel, amikre lehetőségeimhez mérten ki fogok térni. Blogom mindennapjainkat érintő, talán téged is foglalkoztató témákat boncolgat.
Találkozhatsz az életemből merített példákkal, amik mind segítenek mondandóm felszínre kerüléséhez. Szerencsésnek tartom magam, elmondhatom, több országban éltem, munkahelyeimen különböző feladatköröket próbálhattam ki.
Szeretem a művészeteket, versíró vagyok, írásaim antológiákban és művészeti honlapokon tekinthetők meg.
Néhány topiknál elkerülhetetlen lesz, hogy ne írjak le megállapított tényeket, ami talán érthetőbbé teszi gondolataimat.
Sok helyen szövöm bele a pszichológia tudományát mondandómba, foglalkoztat az emberi lélek, a miértek.
Nem feltétlenül kell velem egyetértened, hisz nem vagyunk egyformák! Ez az én látásmódom, lehet, teljesen más a tiéd és ezt tiszteletben tartom.
Heaven

Feedek
Megosztás
Látogatók







Flag Counter













Powered by Blogger.hu